VALAMIKOR a 2000-es évek derekán autóbuszon utaztam egy amerikai turistacsoport idegenvezetőjeként. Ploiesti körgyűrűjén haladva bemondtam, hogy jobbra a város, amely
a 20. század történelmében, mint a romániai olajipar központja kiemelt szerephez jutott. Ekkor Frank, az egyik vendég megszólalt: ezeket a földeket korábban csak a levegőből látta, azért jött, hogy most közelebbről is megtekintse. A II. világháború során ugyanis részt vett a város bombázásában.
Mint aki Kolozsváron olyan házban nőttem fel, amit találat ért, és amiben Ferenc nagyapám megsebesült, különösen érintett e találkozás. Fürkésztem Frank arcát: rezzenéstelen maradt, próbáltam vele erről tovább beszélgetni, nem sikerült. Elgondolkodtatott a rezzenéstelen arc, bizonyára amikor 6000 méter magasról nézte a lenti világot, nem volt ennyire közömbös: izgatott lehetett, félhetett, várhatta, hogy legyen már vége, a gép landoljon már. Frank parancsot teljesített, Ferenc civilként a túlélésben reménykedett. Frank a magasból legfeljebb a becsapódások füstgombáját láthatta, és bizonyára nem gondolt a lakosokra, nem gondolt arra a sok mindenre, ami lenn a bombázás következménye volt. Frank és társai értelemszerűen nem olvashatják e könyvet. Sajnos Ferenc sem. Mi, Kolozsvár mai lakói viszont igen. Ezzel tartozunk nagyapáink, dédapáink nemzedékének.
dr. Furu Árpád
mérnök
JÓLESŐ ÉRZÉSSEL nyugtáztam ez alkalommal is a múzeumi gyűjtemények fontosságát a régmúlt eseményeinek megismerésében. A kolozsvári történeti múzeum tulajdonában lévő fényképek sikeresen kiegészítik e kötet nem mindennapi felvételeit. A lebombázott épületek látványa rendkívül szomorú és megrázó, akárcsak a személyes tragédiák, de annál nagyobb csodálattal gondolok az újrakezdő kolozsváriak hatalmas lelkierejére.
dr. Mitu Melinda
muzeológus
JELEN KÖTET lehetőséget ad arra, hogy a kolozsvári közösség
a közelmúltban sorsát alakító történelmi esemény emlékezete kapcsán számot vessen önmagával és a világgal: a „csendes hátország” békeillúzióját szilánkokra törő bombákat, a leomló házfalakat rövid időn belül háborús frontátvonulás követte –
az újjáépítést már a győztesek új világrendje határozta meg.
Az emlékezet személyes, családi körön belülre visszavonuló, évtizedeken át nyilvánosan meg nem jeleníthető, ki nem beszélt élményét a történész és közéleti író Papp Annamária a helytörténet és mikrotörténet szintjét is megjelenítő kötetben hozza elénk. Maga a kolozsvári és a szélesebb erdélyi társadalom keresztmetszete sejlik fel lapjain: emberi alakot nyer, az idő életszerű lüktetését, az emlékezet összetett óraművét, a közelmúlt egy pillanata köré rendezett emlékezet évgyűrűit világítja meg sorai által a szerző – képben, szóban megőrzött visszaemlékezések összhangját megteremtve.
dr. Lönhárt Tamás
történész
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ Kolozsvár utcáin hagyott jelei esetleg csak a hozzáértőknek tárulnak már fel egy-egy megmaradt Adăpost (Óvóhely) falfeliratban. De ahhoz, hogy a múlt eseményei eszünkbe jussanak, szükségesek olyan tárgyak, amelyek megszakítják a mindennapiságot, amelyekről és amelyek mellett mesélni lehet. Erre kiválóak a fényképalbumok, hiszen a képek előcsalogatják a régen megélt eseményeket, viszont
a fotók maguktól nem fognak megszólalni. Szükség van az emlékező emberre. Ez a könyv, amely egyúttal album, nemcsak olyan fotókat tartalmaz, amelyek egy ismeretlen és ideiglenes Kolozsvárt mutatnak, hanem azoknak az embereknek az emlékeit is, akik mindezt látták, megélték. Együtt van hát a kép és
a mesélő ember, nekünk csak meg kell hallgatni a történetüket. Utána pedig az újjáépített homlokzatokban, az átalakított épületekben vagy az azóta is változatlan kapukban, ablakkeretekben felismerni a megőrzésre érdemes múltat.
drd. Újvári Dorottya
művészettörténész