Novellát könnyű írni. Minya bá rám kacsint, huncutul mosolyog, látom, hogy már megint nem bír az eszével. Csakugyan kezdi a csínytevést, mit csak le kell írni, s kész a novella. De magamról, az életemről, önvallomást, önéletrajzfélét...
Valamikor színésznek és színműírónak készültem, a népszínmű újjáteremtéséről is álmodoztam. Asztalfiókomban halommal áll a sok régi, félben maradt „műalkotás”...
Aztán pap lettem, kálomista pap.
Aztán háború jött, mikor a múzsák hallgatnak. Úgy tudtam, hogy az enyém is végleg elhallgatott. Hanem egyszer, jó későre mégis megszállott az ördög.
Az erdélyi írók vonata már biztos síneken járt, sőt rekordok felé haladt, mikor egy feltételes megállónál én is felültem a harmadik osztályra, s mint hívatlan vendéghez illett, meghúzódtam a leghátulsó ajtó mögött. Lelkük rajta, akik ott is észrevettek.
Legfőképpen Weiss Sándort okolom, aki akkoriban a Keleti Újság főszerkesztője volt, Szász Endrével elvegyesen, mert ők adták a sípot a számba.
(Későn jött utas – 1931)