A hetvenes évek magyar prózairodalmának egyik legizgalmasabb alakja volt Hajnóczy Péter, akinek művei - ma már biztosan tudjuk - kiállták az idő próbáját.
Írásai a világgal - és részben az alkoholfüggéssel - való keserves küzdelemről szóló beszámolók: egyszerre precízen tárgyilagos és abszurd, helyenként pedig szürreális stílusban.
A vendégszövegek beiktatásával, a filmes vágásokkal és a montázstechnikával megelőzte korát, s ugyanakkor példaértékű teljes kívülállása: ahogy az egyéni és művészi szabadság lehetőségeit kereste, s ahogy önmagát mintegy kívülről szemlélve számolt be a tragikus élethelyzetről, amely aztán korai halálhoz vezetett.