Megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még a Pál utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény! Itt vagyok, kérem, kihallgattam az egész tanácskozást, visszaloptam a zászlónkat, most tessék, csináljanak velem, amit akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tízen vannak!
A Pál utcai fiúk a legjobban szívemhez nőtt könyvem, 1906-ban írtam folytatásokban egy ifjúsági lap számára, amelyet volt tanárom, Dr. Rupp Kornél szerkesztett. Abban az időben természetesen még nem volt rendezett írói beosztásom, s így a körúti művészkávéház karzatán írtam délutánonként az egyes folytatásokat. Erre a szedő személyesen ügyelt fel, és szinte kitépkedte kezemből az esedékes kéziratlapokat. Egyébként is szerettem a karzaton dolgozni a nagy csend miatt, mert a szokásos kávéházi zsibongáson és a szünet nélküli katonazenekaron kívül semmi sem zavart meg a munkában. Szóval ezen a nyugodt helyen álmodtam vissza a gyerekkoromat, mikor még a Lónyay utca református gimnáziumába jártam, és valóban megvolt a grund a Pál utcában. Bár a regény fantáziám szüleménye, a figurái azonban éltek. A diáktársaim voltak ezek, akik közül kettővel még máig is a legjobb barátságban élek.