A reflexek önkéntelen válaszok a testen belül keletkezett vagy a külvilágból származó ingerekre. Nagyon sok fajtájuk létezik, és mindegyiknek megvan a maga szerepe. Némelyek egész életünket végigkísérik, ám vannak köztük olyanok – az úgynevezett primitív reflexek –, melyek csak a születésünktől 2-2,5 éves korig szolgálnak minket.
Ezt követően bele kell hogy olvadjanak egy másik reflexbe, vagy az agykéreg gátlása alá kerülnek, és megszűnik a működésük. Ha ez nem történik meg időben, akkor az idegrendszer nem tud a megfelelő tempóban érni, egy-egy területen akár életre szóló elakadás történik.
Az eltérő idegrendszeri fejlődés, az „elakadás” tünetei rendkívül változatosak, és igencsak meg tudják keseríteni a gyermek, majd a felnőtt életét. Ugyanis a szenzomotoros, azaz az érzékeléssel és mozgással kapcsolatos fejlődésben zavar keletkezik. Ennek a zavarnak a tünetei gyakran nagyon hasonlóak – és így könnyen összetéveszthetők – bizonyos „címkézett” zavarokéval. Ezért azokat a problémákat, amiket (néha tévesen) figyelemzavarként, hiperaktivitásként, ADHD-ként, autizmus spektrumzavarként, mozgáskoordinációs zavarként, diszlexiaként, diszgráfiaként, diszkalkuliaként diagnosztizálnak, valójában gyakran a visszamaradt csecsemőkori reflexek, az elakadt szenzomotoros fejlődés okozzák.
Ezekben az esetekben a probléma sokkal egyszerűbben megoldható, mint gondolnánk. Ha idegrendszeri éretlenség áll a gond háttérben, a tünetek nagy része – sőt olykor a teljes probléma – bizonyos célirányos gyakorlatok végzésével megszűnik vagy jelentősen enyhül. Ily módon megszűnhet a székletvisszatartás, az éjszakai ágybavizelés, az indokolatlan szorongás/félelem, a beszédzavarok jó része vagy éppen az ügyetlenség is. Természetesen nem egyik napról a másikra, hanem kitartó, rendszeres munka eredményeként.