Csányi Vilmos ismét tudományos alapossággal, mégis végtelenül szórakoztatóan, humorral, személyes történetekkel fűszerezve járja körül az ember viselkedését, motivációit, kevéssé ismert tulajdonságait.
Hogy krízis idején hogyan reagálunk, milyen válaszaink vannak például a világjárványra, miként viseljük a hónapokig tartó bezártságot, próbáljuk elviselni a személyes találkozások hiányát – viselkedésmódjainkat alapvetően meghatározza, hogyan éltek valaha őseink.
Korábban egy domináns személy vezette, néhány száz főből álló csoportban éltünk, amelynek tagjaival folyamatosan együttműködtünk. A legfontosabb célkitűzésünk egykor az volt, hogy magát a csoportot életben tartsuk. Nem úgy a másik csoport tagjait, akikkel konfliktusban álltunk. Ma már nem léteznek ezek a csoportok, megatársadalmakban élünk, egyszemélyes csoportként – és ez erős hatással van a mindennapjainkra.
Korábbi, vándorló, gyűjtögető-vadászó életmódunk idején azt tanultuk, hogy döntéseinket gyorsan, csak a közvetlen következményeket figyelembe véve hozzuk meg. Inkább választottuk azt a megoldást, amely közeli jóval kecsegtetett és ködös, távoli rosszal, mint a közeli, pici rosszat és távoli, megfoghatatlan, de hatalmas jót. Ezért nehéz rávenni ma az embereket arra, hogy gondoljanak a klímaváltozásra, ne irtsák ki az esőerdőket, korlátozzák a szén-dioxid-kibocsátásukat, és egyáltalán: foglalkozzanak a távoli jövővel.